Hasznos-e a digitális technológia az oktatásban?

https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/b/be/Education_key_keyboard.jpg

Az ed tech ígérete

Nagyon érdekes cikket találtam a kérdésről, amely számos olyan kétséget megfogalmaz, amelyek engem is foglalkoztatnak. A szerző, Alfie Kohn problémafelvetése így hangzik: megszületik-e az ed tech ígérete valójában?

Talán nem meglepő, hogy a digitális technológia osztálytermi használatához való viszony szélsőséges: vagy fantasztikusnak és mindenképpen szükségesnek tartjuk, vagy mélységesen elutasítjuk. (Az utóbbiak szerencsére egyre kevesebben vannak – bár a technológiamentes nevelés meghatározó például a Waldorf-pedagógiában is.)

A legfontosabb kérdés szerintem nem a technológia haszna vagy kára (ez egyébként sem pedagógiai probléma, hanem a médiához, a digitális technológiához való saját viszonyunk határozza meg), hanem az, hogy milyen (módszertani, pedagógiai) indokkal támasztják alá az adott csoportban, adott tanítási célhoz alkalmazandó eszközöket.

Technológiai innováció – pedagógiai innováció

Sokan vannak, akik a technológiát pusztán önmagáért szeretik, újdonsága, látványossága miatt. A gyerekek szívesen ülnek színes képernyők előtt, még szívesebben nyúlkálnak is hozzá, a tanárok pedig energiát, munkát, kutatást lelkesedést nem kímélve viszik be az oktatásba, hogy minél innovatívabbak, 21. századibbak legyenek.

Sokszor azonban az derül ki, hogy a technológiai innováció nem jár együtt a pedagógiai innovációval; a digitális eszközök tantermi használata legtöbbször jól megfér a hagyományos pedagógiával, a hagyományos tudásátadással, illetve “gyakoroltatás”-sal.

Nem válaszolhatunk a hasznos-e a technológia az oktatásban – kérdésre anélkül, hogy először azt vizsgálnánk: Milyen típusú tanulásnak kéne történnie ezekben az iskolákban?

Ha a válasz az, hogy olyan tanulási modellben gondolkodunk, ahol a diákok aktív részesei a tudás megkonstruálásának (konstruktivista tanulási modell), amely a téma mély megértéséből következik, és amelynek során a tanulók saját érdeklődésük, kíváncsiságuk mentén és kérdéseik mentén fedezik föl az anyagot – egy ilyen típusú tanulásmodellnél a technológia valódi segítség lehet.

Ha a technológia segíti a gyerekeket az alkotásban, tervezésben, létrehozásban; ha a kollaboratív tevékenységeket támogatja, vagyis azt, hogy inkább közösen oldjanak meg feladatot, mint egyedül; abban az esetben használatuk indokolt, sőt szükséges – de ne felejtsük el: a valódi tanulás sosem a technológián keresztül történik.

Általában azonban nem ilyen alkalmazásokkal találkozunk: egy SmartBoard-dal tartott óra, online elérhető feladatgyűjtemény, a feladatok megoldásának Google Docs-on keresztül történő elküldése, feleletválasztós tesztek vagy más játékok segítségével gyakoroltatott tananyagelemek – ezek nagy segítséget nyújtanak a tanítási-tanulási folyamat hatékonyabbá és talán élvezetesebbé tételéhez, de a modern pedagógiához nincs közük.

A pusztán önmagukban érdekes technikai újítások pedig – a Hype-ciklus szabálya szerint – hamar unalmassá válnak.

Cél, tartalom, módszer, eszköz

Az iskolában, ahol tanítok, minden hónapban le kell adnunk egy listát arról, hogy az adott hónapban minimum három alkalommal, releváns módon használtuk a digitális technológiát az oktatásban. Az iskola átlagosan felszerelt; szinte minden teremben van interaktív tábla, van számítógépterem, sőt, néhány VR-szemüveg is a rendelkezésünkre áll. A kitöltendő formanyomtatvány az időpontra, évfolyamra és a használt eszközre illetve a feladatra kérdez rá, pedagógiai cél, módszertan nem szerepel, mint ahogy a felhasználható lehetőségek közül is az „egyéb” kategóriába férhet bele a diákok saját eszközeinek használata (a magasabb évfolyamokon ez bevett).

A szemléltetés, a motiváció felkeltése nagyon fontos, de nem elégséges. A technológia ne pusztán öncélú eszköz legyen; a módszer, a pedagógiai cél és tartalom is befolyásolja az eszköz használatát. És legfőképpen: én nem gondoltam mérhetetlenül progresszívnek pusztán azért, mert a nyelvtan gyakorlótesztet nem papíron adtam, hanem a LearningApps-ben készítettem el. Ha viszont megtalálom a megfelelő feladattípust, eldöntöttem, hogy a táblán vagy a telefonjukon, órán vagy otthon használják; esetleg vizuálisan is látványosabbá tettem valamilyen szabályt, rendszert, összefüggést, (itt például a jelentésmező fogalmát a szavak „mezőkbe” húzásával), akkor úgy érzem, van értelme annak, amit csinálok.

Ártalmas-e a média?

malware-297722_1280

A média hatása

A legfontosabb kérdés, amely a médiával kapcsolatos attitűdünket, hozzáállásunkat meghatározza, a média hatásával kapcsolatos szubjektív vélekedésünk. Mit gondolunk magáról a médiáról, illetve a média befogadóira gyakorolt hatásáról? Elképzeléseink, várakozásaink meghatározzák azt, hogyan értékeljük a médiával, internettel kapcsolatos híreket, újdonságokat; milyen témák és kérdésfelvetések fognak meg bennünket. (Például rákkatintottunk erre cikkre meglehetősen hatásvadász címe miatt vagy ellenére.)

Ha saját véleményünket, illetve a média közvetítette információkat képessé válunk ebben a kontextusban elhelyezni, jobban megértjük magunkat, és az új jelenségeket is. Nem új ez a kérdés – Rousseau híres, a civilzáció előrevivő hatásával kapcsolatos esszéje volt talán az első, amely ezt a kérdést feszegette.

Médiaoptimizmus – médiapesszimizmus

A médiaoptimista megközelítés, a médiával szemben megfogalmazott túlzott elvárásokat képviselők szerint egy új technológia megjelenése mindig jobbá teszi a társadalmat. Az életünk egyszerűbbé válik, a tudás egyre több ember számára válik egyre könnyebben hozzáférhetővé, és a társadalmi egyenlőtlenségek kiegyenlítésének eszköze is lehet.

A médiapesszimisták ezzel szemben azt gondolják, a média alapvetően káros hatást gyakorol a társadalomra; a hozzá kapcsolódó használati szokások, a életmód változása, a régi tudás elavulása, a pornográfia és az erőszakos médiatartalmak terjedésével, a manipulációval az emberek kiszolgáltatottabbakká, rosszabbakká válnak.

Ez a két megközelítés napjainkban is jelen van, akár az internet és a gyermekek viszonyának kontextusában, akár az online eszközök oktatási célú alkalmazásának kérdéseiben. Előbbiekre a pesszimizmus jellemző: az évente megrendezett, Az internet hatása a gyermekekre konferencia-sorozat előadói általában rendőrők, kibervédelmi szakemberek, bírók és gyermekvédelmi szakértő; a hangsúly pedig egyértelműen a veszélyeken van (az idei konferencia kiemelt témája a szexting volt). A gyerekek tudatlan, ártatlan áldozatokként jelennek meg; az internet maga pedig furcsa,veszélyes, idegen terepként, amely a „rosszat” erősíti, és amelyet „mások” hoznak létre és használnak.

Az egyértelműen médiaoptimista megközelítés figyelhető meg például  a digitális bennszülöttek (Don Tapscott) fogalmának kialakításában – ez az elmélet azóta meghaladottá is vált, nyilvánvaló lett, hogy pusztán az, hogy valaki digitális eszközök között nő fel, nem jelenti, hogy valóban érti, tudatosan használja azokat. A digitális eszközök tanórai alkalmazásának hívei, az oktatási célú alkalmazások fejlesztői nyitottan, érdeklődve fordulnak az újdonságok felé, és bátran próbálnak ki minden új eszközt és alkalmazást. Sokan egyértelműnek tartják, hogy egy új technológia vagy alkalmazás az osztályteremben mindenképpen hatékonyan működik majd. Sok ilyen próbálkozás azonban azért fullad kudarcba, mert a használó nem méri föl a lehetőségeket és veszélyeket, illetve pusztán eszközként tekint az új alkalmazásokra, nem figyelve a felvethető tartalmi – elméleti kérdésekre.

A média hatása a médiaműveltség felfogásában

A médiaműveltségről szóló diskurzusban is megjelenik ez a fajta kettősség, ott azonban a második, „optimista” megközelítés lényegesen reálisabb, kritikusabb szemléletű.

David Buckingham Médiaoktatás című, magyarul is megjelent kötetében az első az úgynevezett “védőoltás-modell”, amely már az 1930-as években megjelent első, a tömegmédia iskolai használatáról szóló tankönyvben szerepel, célja megtanítani “különbséget tenni és ellenállni” a média felszínes és káros üzeneteinek – a leleplezés pedig automatikus elutasítást von maga után. Ez a paradigma él tovább abban a gondolkodásban, amely szerint a biztonságos internethasználat tanításakor elsődleges célunk a veszélyekkel való szembenézés; mutassuk be, ismertessük fel, és tanítsuk meg a védekezés lehetőségeit. Ez a modell a médiát (jelen esetben az internetet) alapvetően félelmetes, veszélyes terepnek mutatja be. Ez a megközelítés azonban káros, hiszen eltorzítja az arányokat, és nem fektet hangsúlyt a pozitív példákra, a biztonságos és élvezetes internethasználatra.1 Buckingham hívja fel a figyelmet a védőoltás-paradigma kizárólagos használatának egy kevéssé nyilvánvaló veszélyére: arra, hogy ez beszédmód torzíthatja a témáról szóló valódi osztálytermi kommunikációt; a gyerekek könnyen azonosulnak a felnőtt elutasító nyelvével, valódi gondolataik, problémáik azonban nem kerülnek napvilágra.

A másik, ezzel párhuzamos modell a felkészítésé: a média- (internet)használókat nem elsősorban “megóvni” szeretné, hiszen a médiát a lehetőségek terepének tekinti; a médiatudatosságra nevelés célja ezek szerint “felkészíteni”, “felvértezni” (empowering) arra, hogy önállóan képesek legyen tudatos, felelős a médiahasználatukra vonatkozó döntéseket hozni, hogy jobban megértsék az őket körülvevő (média)világot, aktívabb részeseivé váljanak. Ebben természetesen a veszélyek felismerése, elkerülése, kezelése is benne foglaltatik, a befogadót azonban nem a média passzív áldozatának, hanem aktív és tudatos használónak tételezi.

1Ezt az álláspontot képviseli a London School of Economics-en futó Media Policy Project is. http://blogs.lse.ac.uk/mediapolicyproject/

Gyerekek és képernyők – középúton a félelem és a túlpörgés között

http://blogs.lse.ac.uk
A mai szülők teljesen meg vannak keveredve a számos, egymásnak ellentmondó, a média hatásáról szóló információval kapcsolatban – mondja Sonia Livingstone, a London School of Economics kutatója, aki harminc éve foglalkozik technológia és család kapcsolatával. Jeleneg a Parenting for a Digital Future (Gyermeknevelés a digitális jövőért) című projektet vezeti, amelyből kutatási adatokat és egy könyvet (The Class, 2016.) is publikált.

Az nprEd interjújában arról beszél, mennyire nagy szükség lenne arra, hogy a szülők a pozitív hozzáállást elősegítő üzeneteket, tanácsokat is kapjanak.

Néhány gondolat, példa a pozitív megközelítésre:

  • Ha kilépünk az utcára, arról beszélünk, hogy moziba megyünk, vagy sétálni. Nem jegyezzük meg minden alkalommal: Ja, és vigyázz, el ne üssön egy autó. Az autóbaleset veszélye éppen annyira létező és valóságos veszély, mint a gyermekpornográfia vagy az öngyilkosság lehetősége az interneten, mégsem beszélünk erről folyamatosan.
  • A szülők azért vásárolnak eszközöket és alkalmazásokat, mert azt gondolják, hasznosak és élvezetesek lesznek. Ne mindig azt kérdezzük: “Miért játszol ennyit ezzel a játékkal?” Inkább ezt: “Ez ennyire érdekes? Hadd nézzem, hogy csinálod?”. A családi, közös tévézés azért fontos, mert a képernyőn látottak lehetőséget nyújtanak a beszélgetésre. Akár olyan, kényes témák is szóba kerülhetnek, amelyekről egyébként nem beszélünk.
  • A felügyeleti eszközök használata kényes kérdés; ha a szülő néha együtt játszik a gyerekével, és látja a képernyőn felbukkanó kéretlen pornóreklámokat, vagy idegeneket a gyerek ismerősei között, – ugyanúgy információt szerezhet, mint ha rendőrként viselkedne.
  • Olyan bizalmi légkört kell teremteni, amelyben a gyerek oda mer jönni, és beszélni az internettel kapcsolatos problémákról, aggodalmakról.

 

További tanácsok, élményszerű, gyakorlati lehetőségek szülőknek: a Programok menüpontban.

Család vagy képernyő?

Több időt töltünk-e a telefonunkkal, mint a családunkkal?

Egy angol kutatás szerint szülők és gyerekek 5800 szöveges üzenetet és 260 emailt váltanak évente.

416 telefonhívás alatt összesen 37 órát beszélnek telefonon egymással.

A gyerekek általában napi négy órát töltenek a képernyő elé ragadva. Megjegyzendő, hogy tízből hat szülő küldött már úgy üzenetet, a gyerekének, hogy hallótávolságon belül volt.

A kutatás azt is kimutatta, hogy a szülők mindössze napi egy órát töltenek családtagjaikkal.

Úgy tűnik, „connected” világunkban a családok többet kommunikálnak egymással, mint valaha, hiszen a családtagok között a leggyakoribb az üzenetváltás.

Ugyanakkor a családok 63%-ában jelenik meg az attól való félelem, hogy a technológia tönkreteszi a családi életet; a szülők úgy érzik, több energiát kéne fordítaniuk a személyes kommunikációra. 38% érzi úgy, hogy többet kommunikál a gyerekével online, mint személyesen.

77% kerül rendszeresen olyan helyzetbe, hogy egy családtagja nem figyel rá, mert a telefonját, tabletjét babrálja, vagy tévét néz.

68% érzi úgy, hogy médiahasználat negatív hatással van a családi aktivitásra.

Noha a fenti kutatás Highland Spring brit ásványvízmárka új, sportolást és egészséges életmódot támogató kampányának része, és megoldásként a rendszeres teniszezést javasolja, az itt felvetett kérdések mégis elgondolkodtatóak lehetnek minden szülő számára.

Amikor szülőkkel beszélgetek a gyerekek médiahasználatáról, mindig elmondom, hogy – ebben a helyzetben is – mintaként szolgálunk gyerekeink számára. A saját gyerekem mindig akkor kívánja meg a videózást, amikor én számítógépezek; ha azt látja, hogy a szabadidő eltöltése kizárólag a képernyő előtt történhet, ha mi, felnőttek sem kelünk föl a tévé elől egymással beszélgetni, akkor valójában nem a technológia teszi tönkre a családi életünket, hanem mi magunk.

http://www.dailymail.co.uk/sciencetech/article-3550241/Do-spend-time-phone-family-Parents-children-exchange-5-800-texts-260-emails-year.html

Digitális függőségeink

Forrás: pixabay.com

A függőség egyik legfontosabb jellemzője, hogy a függő személy nagyon sokáig nem ismeri fel/el, hogy viselkedése, tevékenysége már nem természetes. Fokozattabban igaz lehet ez az „újfüggőségekre” – a technológia rohamos változásával, az eszközök térnyerésével, ubikvitásával (mindenütt jelenlévőségével) nehezen érthető, definiálható, hol kezdődik a használatnak az a foka, amely már függőségnek tekinthető. Egy olyan társadalomban, ahol mindenki használó, nagyon nehéz meglátni, mikor kell változtatni.

Kontroll, bátorság

Az újfüggőséget – vagyis a digitális eszközöktől való függést – két fogalom mentén definiálom hangsúlyozva, hogy itt és most nem a pszichiáteri beavatkozást igénylő, súlyos függőségekről beszélek, hanem azokról, amelyeken koncentrációval, önfejlesztéssel mi is változtathatunk. A függőségnek ezt a szintjét kontrolállhatatlansággal illetve a digitális eszközökkel kapcsolatos félelmek, szorongások megjelenésével kapcsolom össze.

Csak még egyszer megnézem, mi történt a Facebookon, milyen értesítéseket kaptam LinkedIn-en, milyen lesz az időjárás délután, mit küldtek Instagramon, vagy megjött-e már az a számla. Addig nem indulok el, nem főzök ebédet, nem baj, hogy közben vezetek, mindjárt válaszolok – vagy nem.

Amikor gyerekek médiahasználatának szabályozásáról beszélünk, a legfontosabb szempont a képernyőidő korlátozása. Úgy tűnik, felnőtteknél is szükség van erre, a leleményes alkalmazásfejlesztők számos olyan szülői felügyelet (parental control) alkalmazással álltak elő, amelyekkel a saját eszközünkön is beállíthatjuk az elérési időt. Ez azonban nem elég – az irányítás a felhasználónál kell legyen, nem az eszköznél. Ugyanazokat a tanácsokat, amelyeket a gyerekeknek adunk, a felnőttek is megfogadhatják; száműzni a telefont, tabletet az étkezőasztal és az ágy mellől, és tartani „kikapcsolt” időszakokat. A kontroll visszaszerzésének első lépcsőfoka azonban a tudatosítás – a szülők előnyben vannak, hiszen a gyerekek – mint sok másban is – tükröt tartanak nekik.

A tudatosításban sokat segíthet, ha felismerjük magunkon az alábbi félelmek, tünetek némelyikét.

Fantomrezgés

Amikor úgy érezzük, hogy a telefon rezeg a zsebünkben, és elővesszük, hogy megnézzük az üzenetet, de nem érkezett semmi, úgynevezett fantomrezgést (Phantom vibration syndrome) tapasztalunk. A jelenséget az utóbbi években több kutatócsoport is tanulmányozta Amerikában, úgy tűnik, a mobilhasználók kétharmada tapasztalt már ilyet. A fantomrezgés nem klasszikus hallucináció (még az sem, ha a telefonunk csengőhangját véljük hallani), inkább valamiféle félrehallás (pareidolia). Mindenestre jelzi azt a rendkívül érzékeny, intim viszonyt, amely a telefonhoz köt bennünket. Az átlagos felhasználó egyébként nagyjából hat és fél percenként, vagyis naponta mintegy 150 alkalommal nézi meg a telefonját.

Nomofóbia

A nomofóbia (no mobile phobia), vagy a mobilnélküliségtől való félelem szintén sokunk számára ismerős lehet, és számtalan formát ölthet. Kiborulunk, ha nincs térerő, vagy lemerül az akkumulátor, akadozik a mobilnet vagy egyszerűen otthon (vagy nem tudjuk hol) hagytuk a telefont. Félünk attól, hogy nem érnek el minket, mi nem érünk el senkit, esetleg senki nem is akar elérni minket… A nomophobia.com négy alapvető félelmet különít el: a töréstől, elvesztéstől, ellopástól és a telefon kihasználatlanságától való félelmet. Ugyanezen az oldalon kitölthetünk egy nomo-tesztet, ha aggódunk azon, hogy nomofóbiásak vagyunk, és elolvashatjuk nomofób sorstársaink coming out-jait is.

A nomofóbiával kapcsolatban több tudományos kutatás is készült, egy az Iowai Egyetemen, amelyhez tartozik egy húsz kérdéses nomofóbia-kérdőív is. A kutatás eredményei itt olvashatók. Egy másik kutatás során, Kaliforniában egy csapat egyetemistán azt vizsgálták, hogyan nő a feszültség olyan helyzetben, amikor nem használhatják a mobiljukat (ha náluk lehet, illetve ha nem), miközben stressz-szintet mérő teszteket oldottak meg.

Íme, a nomofóbia (vagyis mobileszköz-függőség) 20 kérdéses tesztje:

Döntse el, mennyire igazak az alábbi állítások Önre! (1 – nagyon nem értek egyet – 7 – nagyon egyetértek)

(A tanulmány szerint az 5 fölötti érték felvetheti a nomofóbia gyanúját.)

  1. A mobiltelefonomon folyamatosan elérhető információk nélkül kényelmetlenül érezném magam.
  2. Dühösnek érezném magam, ha nem nézhetnék utána bárminek a telefonomon.
  3. Ha nem érném el a híreket (vagy az időjárást, eseményeket) a telefonom, idegessé válnék.
  4. Dühítene, ha nem használhatnám a telefonomat ott és akkor, amikor szeretném.
  5. Megijesztene, ha lemerülne a telefon akkumulátora.
  6. Ha elfogyna a pénz a feltöltőkártyás telefonról, vagy túllépném a havi limitet, pánikba esnék.
  7. Ha nem lenne térerő, wifi vagy adatforgalom, folyton azt nézném, mikor jön már vissza.
  8. Ha nem használhatnám a telefonomat, elveszettnek érezném magam.
  9. Ha egy ideig nem nézhetném meg a telefonomat, vágyat éreznék rá, hogy megtegyem.Ha a telefonom nem lenne velem…
  10. Aggódnék, mert nem tudnék bármikor beszélni a családommal vagy a barátaimmal.
  11. Aggódnék, hogy a családom/barátaim nem tudnak elérni.
  12. Ideges lennék, mert nem tudnék hívásokat és sms-eket fogadni.
  13. Ideges lennék, mert nem tudnék a családommal és a barátaimmal kapcsolatban lenni.
  14. Ideges lennék, hogy mi van, ha valaki el akar érni.
  15. Ideges lennék, mert megszakadt a folyamatos kapcsolat a családommal és a barátaimmal.
  16. Kényelmetlenül érezném magam, mert nem lennék tájékozott, mi történik a közösségi médiában.
  17. Ideges lennék, mert megszakadt a kapcsolatom az online identitásommal.
  18. Kényelmetlenül érezném magam, mert nem férnék hozzá a közösségi médiából származó értesítésekhez.
  19. Ideges lennék, mert nem tudnék az emailjeimre válaszolni.
  20. Furcsán érezném magam, mert nem tudnék magamal mit kezdeni.

FOMO

A betűszó az angol Fear of Missing Out (félelem attól, hogy kimaradunk valamiből, kihagyunk valamit) szószerkezetből származik. Ez a félelem okozza a kényszert, hogy folyamatosan ellenőrizzük a telefont. Ez teszi, hogy nem tudunk választani a számtalan felkínált lehetőségből, és rosszul érezzük magunkat a döntés miatt. A közösségi oldalak hírfolyamát, képeit nézve úgy érezhetjük, rajtunk kívül mindenkinek színes, érdekes az élete. Ez az összehasonlítgatás, illetve görcsös mindenütt ott lenni akarás a FOMO legnagyobb veszélye.

A FOMO-val kapcsolatban számtalan online teszt rendelkezésre áll, például ez.

Íme egy rövid és egyszerű FOMO-tesztsor (igennel vagy nemmel lehet válaszolni), innen:

  1. Felkelés után az első, lefekvéskor az utolsó dolgom megnézni a telefonomat.
  2. Úgy érzem, mások élete jobb és érdekesebb, mint az enyém.
  3. Még ha szabadságom vagyok, akkor is olvasom az emailjeimet, de nem válaszolok rájuk, hogy ne tudják meg, hogy olvasom őket.
  4. Óránként legalább négyszer megnézem az email, Messenger, Facebook, stb. értesítéseket.
  5. Az étteremben megnézem a telefonomat, amikor a partnerem a mosdóba megy.
  6. Mindig úgy érzem, hogy kimaradok, ha látom vagy hallom, hogy mások mi mindent csinálnak.
  7. Ha jól érzem magam, vagy valami érdekeset csinálok, fontosnak tartom online megosztani a részleteket.
  8. Ha szabadáson vagyok, akkor is figyelem a többiek közösségimédia-megjelenéseit.

0-3: FOMO -mentes, 4-5: az átlagosnál kicsit erősebb FOMO, 6-8: súlyos FOMO

A nem használt telefon

Nincs mindig a kezedben a telefon? De tudod, hol van, ugye? Máris kedved támadt elővenni, és egy kicsit foglalkozni vele. Egy kutatás szerint már a telefonunk jelenléte is zavar a koncentrációban, a hatékony feladatmegoldásban, eltereli a figyelmet.

Képernyő-függőség

Ne feledkezzünk meg digitális függőség eredőjéről, a képernyőfüggőségről sem. Gyerekekkel kapcsolatban gyakran beszélünk a képernyőidőről, sok felnőtt azonban maga sem képes betartani ezeket a szabályokat, kontrollálni a médiafogyasztást. Végezetül jöjjön egy videó, csak erős idegzetűeknek. Akit további részletek is érdekelnek a témval kapcsolatban, az iDisorder című könyvből tájékozódhat.

http://www.theonion.com/video/brain-dead-teen-only-capable-of-rolling-eyes-and-t-27225

Érvényesülés a digitális világban – mi az iskola szerepe?

VLOG

A médiapedagógia a mai világban az “életben maradás” eszköze; felkészít a mai, digitális világban való működésre – ugyanúgy, ahogy az elmúlt 500 évben a hagyományos műveltség tette ezt. Ha a műveltség fogalmára más nézőpontból tekintünk, olyan tudásanyagot, készségeket és ismereteket jelenthet, amelyek a társadalomban való érvényesülést, a magasabb pozició elérését teszik lehetővé. A műveltség az elithez tartozás kritériuma. A műveltség fogalma ugyanakkor nem választható el a hagyománytól, a digitális műveltség nem ellentétben áll a hagyományos műveltséggel, nem törli el vagy helyettesíti – feladatunk éppen az, hogy a változó műveltségfogalmat a 21. század kihívásainak megfelelően tágítsuk.

Az iskola elsődleges feladata a műveltség terjesztése. A média azonban több szempontból is átveszi az iskola szerepét; az internet a tudáshoz való hozzáférés legfőbb helye, tanítványaink megelőző tudásának legfontosabb forrása; de a média nem csak tudást, hanem értékrendet is közvetít, befolyásolja, hogy milyen információkkal találkozunk és (legtöbbször leegyszerűsített) értelmezési keretet is kínál hozzájuk. A média leegyszerűsített sémákat kínál, reflektálatlan módon közvetít előre értelmezett információkat. Az iskola feladata ebben a helyzetben az, hogy megkísérli jobban megérteni a médiát, a média működésmódját és társadalmi szerepét, és reflektál az új helyzetre. Ezenkívül feladatának kell tekintenie a média nyelvének, működésmódjának tanítását is – amennyiben a világ megismerését tűzi ki feladatául.

Az iskola nem a tudás kizárólagos birtokosa, átadója; feladat viszont továbbra is a műveltség továbbadása; az önálló, kritikai gondolkodásra, hatékony információkeresére és felhasználásra, biztos online kommunikációra való felkészítés (az angol szakirodalom erre az empowerment szót használja).

A digitális és médiaműveltség a mindennapokba történő ágyazása, tudatossága segíthet abban, hogy az iskola beteljesíthesse szerepét, illetve lehetőséget nyújt a hagyományos műveltségtartalmak átmentésére is.

További olvasnivaló:

Empowerment through Education

Hartai László: Médiaesemény-esettanulmányok, Wolters Kluwer, 2015.

Knausz Imre – Karlowits-Juhász Orchidea: A tanítás mestersége. Programcsomag a pedagógusképző intézmények számára, Educatio, 2009.

Mitől véd a gyerekbiztos kereső?

under-928246_1280

Az online biztonság nagyon fontos téma azon szülők körében, akik aggódnak gyermekük felelős, tudatos, biztonságos internethasználatáért. Ha az iskolában beszélünk internetről, a biztonság akkor is az első helyen van.

A médiapedagógia egyik alapgondolata, hogy a média (így az internet is) önmagában nem káros vagy hasznos, így nem a védekezés, hanem a „felvértezés”, felkészítés, az online helyzetek kezelésére való képesség (empowerment) a legfontosabb cél. Erre szolgál az önálló, kritikai gondolkodás fejlesztése, a média működésének megértése. Az oktatás mellett azonban időről időre megjelenik a technikai jellegű védekezés lehetőségeinek vizsgálata is.

Hogyan védjük meg gyermekeinket a helytelen és veszélyes gondolatoktól? Hogyan kínáljuk őket életkoruknak megfelelő tartalommal, mégis lehetővé téve a szabad böngészést? Hogyan lehetünk biztosak abban, hogy olyan módon használja az internetet, ami hasznára válik?

Erre próbál választ adni a Google keresőmotorjára épített, de tőle független, angol nyelvű „gyerekbiztos” kereső, a Kiddle. A rendszer azonban nem tökéletes, és nagyon sok kritika érte. A rendszer oldalalakat, illetve keresőszavakat blokkol, így próbálja szűrni a nem megfelelő tartalmat, illetve előrébb sorolja a kifejezetten gyerekeknek szánt tartalmat (a ‘media’ keresőszóra a Common Sense Media oldalai, illetve a PBSKids Don’t buy it médiatudatosságra nevelő honlapjai jönnek be.) Természetesen – mivel ez egy egyetlen honlap – nem nyújt valódi technikai védelmet, viszont mutat egy lehetséges, új utat.

Az oldal szerkesztői három kategóriába sorolják a találatokat, ígéretük szerint egy keresőszóra adott (nagyjából) első három találat a szerkesztők saját válogatásának eredménye, kifejezetten gyerekeknek szánt tartalmak, a 4-7. találat egyszerű nyelvű, de nem kifejezetten gyerekeknek szóló honlap, míg az utána következők pedig biztonságos, de a gyerekek számára talán nezebben érthető oldalak.

A klasszikus hibákon kívül azonban (a ‘rabbit’, vagyis nyuszi keresőszóra gyilkos nyuszik és nyuszigyilkosok) jelentek meg egy teszt során – ilyen hibákat valószínűleg minden rendszerben lehet találni; azonban a média egy másik, elméleti szempontból sokkal jelentősebb hibát is feltárt, amely mélyen érinti a gyermekvédelem kérdését.

„De mi van akkor, ha a kereső megvédi a gyerekeket azoktól az információkról, amelyre kíváncsiak?” – hangzik egy másik cikk egyik alcíme.

A cikk arról beszél, hogy szükséges, hogy a gyerekek hozzájussanak az őket érintő kényes kérdésekről szóló információkról is, mint a menstruáció, a nemi erőszak vagy a homoszexualitással kapcsolatos kérdések. Az internet ugyanis remek lehetőség arra, hogy anonim módon, a szégyen érzése nélkül tájékozódhassunk bármilyen, bennünket érdeklő tartalomról. A kereső ezekre adott „ezek rossz keresőszavak” válasza erősítheti a szégyent, stigmatizálja azokat a gyerekeket, akik segítséget, támogatást keresnek.

A cikk megjelenése után néhány nappal a kereső finomított a kulcsszavakon, a mestruációra például már lehet keresni, és a nem megfelelő szavak (pl. ‘violence’ – erőszak) esetén pusztán annyit ír ki: ‘OOPS- try it again!’ (Próbáld újra!).

A Kiddle magyar keresőszavakkal is működik, de keresőként nem különösebben hatékony, és magyarul is letilt bizonyos keresőszavakat, nem igazán releváns találatokat ad, és egyes szavakra nem ad ki találatot.

Mindez felveti azt a kérdést, hogy mennyire hasznos és értelmes válasz ezekre a problémákta a technikai szűrés. A Kiddle megoldása nagyon szimpatikus irányban indult el azzal, hogy kifejezetten gyerekbarát tartalmakat mutat. Arra is példa lehet ez, hogyan kapcsolódhat össze a két szemlélet – a tiltás nélküli biztonság, és a felkészítés az önálló tájékozódásra, döntésekre az online világban.