A túlzott médiahasználat, a képernyőidő egyre fontosabb helyet foglal el a szülők (és a szakemberek) aggodalmainak listáján, felzárkózva a többi függőséghez.
A képernyőidő önmagában azonban nem lehet a médiahasználat mércéje (így az aggodalmak kizárólagos forrása). A kérdést ennél összetettebb kontextusban, az idő mellett a tartalom és az emberi kapcsolatok szempontjából érdemes végiggondolni. A z egészséges médiahasználat elsősorban a kontroll kérdésével függ össze, és tudatos döntéseket igényel, minden korosztálytól.
Jordan Shapiro, amerikai tudós, filozófus és a digitális oktatás szakértője. Miután egyedülálló apaként nevelte két kiskamasz fiát, maga is szembesült a digitális játék, oktatás, a médiatudatos nevelés kérdéseivel.
Frissen megjelent könyvében ( The New Childhood: Raising Kids To Thrive in a Connected World, ) azt a gondolatot képviseli, hogy a gyerekeinket nem kell óvni a digitális eszközöktől és a közösségi médiától, éppen ellenkezőleg, minél fiatalabb korban kell bevezetni őket ezek használatába, azonban a szülő aktív részvételével. Nem tiltani, korlátozni a digitális eszközök használatát, de nem bébiszitternek használni. Shapiro szerint ugyanis nem a képernyőidő, hanem a szülővel közösen töltött képernyőidő mennyiségét kell növelni.
Egy a könyv kapcsán készült interjúban részletesebben is beszél arról, hogyan megvalósítható ez a gyakorlatban.
Szerinte a képernyőidő csökkentése nem ad választ a valódi problémákra, nem tanítja meg, hogyan váltsunk az online és az offline világ között, és hogyan legyünk egyszerre jelen mindkettőben (ez az online játékok, például a Fortnite esetében alapvető probléma). Shapiro logikájában fontos szerepe van a kritikai gondolkodás és a reflektív képességek fejlesztésének van fontos szerepe. A digitális tartalmakra médiaszövegekként tekint, és az a célja, hogy a gyerekek médiaértési képességei fejlődjenek.
Szülőként azt tekinti legfontosabb szerepének, hogy segítsen a gyerekeinek feldolgozni az online világban szerzett élményeket, és hogy megmutassa, hogyan menthetők át az offline értékek a modern, képernyőkkel telített világban.
Shapiro például nem tartja be a szigorú, „étkezési időben nincs képernyőzés” szabályt sem: persze legtöbbször nem YouTube-oznak vacsora közben (senki sem YouTube-ozik folyamatosan), de beszélgetés közben sokszor kerül szóba olyan téma, amelynek során szükség van egy kis Google-keresésre, YouTube-ozásra.
Ugyanakkor rengeteg videójátékozik a gyerekeivel együtt (most már kevesebbet, mert sokkal jobbak nála), és sokat beszélgetnek ezekről, és még most is sokszor megkéri őket, meséljék el, mivel játszanak, és nézi őket, ahogyan játszanak.
A médiaélményekről való beszélgetéshez Shapiro a játék-kicsomagolós videókat hozza példának. Nagyon károsnak, a konzumerizmus legszörnyűbb példájának tartja, de nem szeretné (be)tiltani ezeket; ha a gyerekei kicsomagolós videót néznek, arról beszélget velük, hogy miért olyan problémás ez a megközelítés. A legfontosabb kérdés, amelyet minden YouTube-videó kapcsán megbeszélhetünk: kinek származik ebből haszna, és mit akarnak nekünk eladni?
Szintén nagyon fontos, amit a szerző a közösségi médiában zajló kommunikációról mond. Véleménye szerint biztonságos digitális kisközösségeket (egy egyházi vagy sportklub, vagy akár egy nagyobb család is létrehozhat sajá hálózatot), ahol képeket oszthatnak meg egymással, és ahol a gyerekek megtanulhatják az online érintkezés formáit. A mai közösségimédia-használat szerinte olyan, mintha bezárnánk húsz kamaszt egy szobába, és azt mondanák, nyugi, biztosan kedvesek lesznek majd egymással.
A legfontosabb tehát, hogy ne az engedélyezés/tiltás, bekapcsolás/kikapcsolás dinamikájában beszéljünk a médiahasználatról, mert a célunk, hogy a gyerekeink képesek legyenek a megfontolt és tudatos döntésekre a médiahasználat területén is.
Több időt töltünk-e a telefonunkkal, mint a családunkkal?
Egy angol kutatás szerint szülők és gyerekek 5800 szöveges üzenetet és 260 emailt váltanak évente.
416 telefonhívás alatt összesen 37 órát beszélnek telefonon egymással.
A gyerekek általában napi négy órát töltenek a képernyő elé ragadva. Megjegyzendő, hogy tízből hat szülő küldött már úgy üzenetet, a gyerekének, hogy hallótávolságon belül volt.
A kutatás azt is kimutatta, hogy a szülők mindössze napi egy órát töltenek családtagjaikkal.
Úgy tűnik, „connected” világunkban a családok többet kommunikálnak egymással, mint valaha, hiszen a családtagok között a leggyakoribb az üzenetváltás.
Ugyanakkor a családok 63%-ában jelenik meg az attól való félelem, hogy a technológia tönkreteszi a családi életet; a szülők úgy érzik, több energiát kéne fordítaniuk a személyes kommunikációra. 38% érzi úgy, hogy többet kommunikál a gyerekével online, mint személyesen.
77% kerül rendszeresen olyan helyzetbe, hogy egy családtagja nem figyel rá, mert a telefonját, tabletjét babrálja, vagy tévét néz.
68% érzi úgy, hogy médiahasználat negatív hatással van a családi aktivitásra.
Noha a fenti kutatás Highland Spring brit ásványvízmárka új, sportolást és egészséges életmódot támogató kampányának része, és megoldásként a rendszeres teniszezést javasolja, az itt felvetett kérdések mégis elgondolkodtatóak lehetnek minden szülő számára.
Amikor szülőkkel beszélgetek a gyerekek médiahasználatáról, mindig elmondom, hogy – ebben a helyzetben is – mintaként szolgálunk gyerekeink számára. A saját gyerekem mindig akkor kívánja meg a videózást, amikor én számítógépezek; ha azt látja, hogy a szabadidő eltöltése kizárólag a képernyő előtt történhet, ha mi, felnőttek sem kelünk föl a tévé elől egymással beszélgetni, akkor valójában nem a technológia teszi tönkre a családi életünket, hanem mi magunk.
A függőség egyik legfontosabb jellemzője, hogy a függő személy nagyon sokáig nem ismeri fel/el, hogy viselkedése, tevékenysége már nem természetes. Fokozattabban igaz lehet ez az „újfüggőségekre” – a technológia rohamos változásával, az eszközök térnyerésével, ubikvitásával (mindenütt jelenlévőségével) nehezen érthető, definiálható, hol kezdődik a használatnak az a foka, amely már függőségnek tekinthető. Egy olyan társadalomban, ahol mindenki használó, nagyon nehéz meglátni, mikor kell változtatni.
Kontroll, bátorság
Az újfüggőséget – vagyis a digitális eszközöktől való függést – két fogalom mentén definiálom hangsúlyozva, hogy itt és most nem a pszichiáteri beavatkozást igénylő, súlyos függőségekről beszélek, hanem azokról, amelyeken koncentrációval, önfejlesztéssel mi is változtathatunk. A függőségnek ezt a szintjét kontrolállhatatlansággal illetve a digitális eszközökkel kapcsolatos félelmek, szorongások megjelenésével kapcsolom össze.
Csak még egyszer megnézem, mi történt a Facebookon, milyen értesítéseket kaptam LinkedIn-en, milyen lesz az időjárás délután, mit küldtek Instagramon, vagy megjött-e már az a számla. Addig nem indulok el, nem főzök ebédet, nem baj, hogy közben vezetek, mindjárt válaszolok – vagy nem.
Amikor gyerekek médiahasználatának szabályozásáról beszélünk, a legfontosabb szempont a képernyőidő korlátozása. Úgy tűnik, felnőtteknél is szükség van erre, a leleményes alkalmazásfejlesztők számos olyan szülői felügyelet (parental control) alkalmazással álltak elő, amelyekkel a saját eszközünkön is beállíthatjuk az elérési időt. Ez azonban nem elég – az irányítás a felhasználónál kell legyen, nem az eszköznél. Ugyanazokat a tanácsokat, amelyeket a gyerekeknek adunk, a felnőttek is megfogadhatják; száműzni a telefont, tabletet az étkezőasztal és az ágy mellől, és tartani „kikapcsolt” időszakokat. A kontroll visszaszerzésének első lépcsőfoka azonban a tudatosítás – a szülők előnyben vannak, hiszen a gyerekek – mint sok másban is – tükröt tartanak nekik.
A tudatosításban sokat segíthet, ha felismerjük magunkon az alábbi félelmek, tünetek némelyikét.
Fantomrezgés
Amikor úgy érezzük, hogy a telefon rezeg a zsebünkben, és elővesszük, hogy megnézzük az üzenetet, de nem érkezett semmi, úgynevezett fantomrezgést (Phantom vibration syndrome) tapasztalunk. A jelenséget az utóbbi években több kutatócsoport is tanulmányozta Amerikában, úgy tűnik, a mobilhasználók kétharmada tapasztalt már ilyet. A fantomrezgés nem klasszikus hallucináció (még az sem, ha a telefonunk csengőhangját véljük hallani), inkább valamiféle félrehallás (pareidolia). Mindenestre jelzi azt a rendkívül érzékeny, intim viszonyt, amely a telefonhoz köt bennünket. Az átlagos felhasználó egyébként nagyjából hat és fél percenként, vagyis naponta mintegy 150 alkalommal nézi meg a telefonját.
Nomofóbia
A nomofóbia (no mobile phobia), vagy a mobilnélküliségtől való félelem szintén sokunk számára ismerős lehet, és számtalan formát ölthet. Kiborulunk, ha nincs térerő, vagy lemerül az akkumulátor, akadozik a mobilnet vagy egyszerűen otthon (vagy nem tudjuk hol) hagytuk a telefont. Félünk attól, hogy nem érnek el minket, mi nem érünk el senkit, esetleg senki nem is akar elérni minket… A nomophobia.com négy alapvető félelmet különít el: a töréstől, elvesztéstől, ellopástól és a telefon kihasználatlanságától való félelmet. Ugyanezen az oldalon kitölthetünk egy nomo-tesztet, ha aggódunk azon, hogy nomofóbiásak vagyunk, és elolvashatjuk nomofób sorstársaink coming out-jait is.
A nomofóbiával kapcsolatban több tudományos kutatás is készült, egy az Iowai Egyetemen, amelyhez tartozik egy húsz kérdéses nomofóbia-kérdőív is. A kutatás eredményei itt olvashatók. Egy másik kutatás során, Kaliforniában egy csapat egyetemistán azt vizsgálták, hogyan nő a feszültség olyan helyzetben, amikor nem használhatják a mobiljukat (ha náluk lehet, illetve ha nem), miközben stressz-szintet mérő teszteket oldottak meg.
Íme, a nomofóbia (vagyis mobileszköz-függőség) 20 kérdéses tesztje:
Döntse el, mennyire igazak az alábbi állítások Önre! (1 – nagyon nem értek egyet – 7 – nagyon egyetértek)
(A tanulmány szerint az 5 fölötti érték felvetheti a nomofóbia gyanúját.)
A mobiltelefonomon folyamatosan elérhető információk nélkül kényelmetlenül érezném magam.
Dühösnek érezném magam, ha nem nézhetnék utána bárminek a telefonomon.
Ha nem érném el a híreket (vagy az időjárást, eseményeket) a telefonom, idegessé válnék.
Dühítene, ha nem használhatnám a telefonomat ott és akkor, amikor szeretném.
Megijesztene, ha lemerülne a telefon akkumulátora.
Ha elfogyna a pénz a feltöltőkártyás telefonról, vagy túllépném a havi limitet, pánikba esnék.
Ha nem lenne térerő, wifi vagy adatforgalom, folyton azt nézném, mikor jön már vissza.
Ha nem használhatnám a telefonomat, elveszettnek érezném magam.
Ha egy ideig nem nézhetném meg a telefonomat, vágyat éreznék rá, hogy megtegyem.Ha a telefonom nem lenne velem…
Aggódnék, mert nem tudnék bármikor beszélni a családommal vagy a barátaimmal.
Aggódnék, hogy a családom/barátaim nem tudnak elérni.
Ideges lennék, mert nem tudnék hívásokat és sms-eket fogadni.
Ideges lennék, mert nem tudnék a családommal és a barátaimmal kapcsolatban lenni.
Ideges lennék, hogy mi van, ha valaki el akar érni.
Ideges lennék, mert megszakadt a folyamatos kapcsolat a családommal és a barátaimmal.
Kényelmetlenül érezném magam, mert nem lennék tájékozott, mi történik a közösségi médiában.
Ideges lennék, mert megszakadt a kapcsolatom az online identitásommal.
Kényelmetlenül érezném magam, mert nem férnék hozzá a közösségi médiából származó értesítésekhez.
Ideges lennék, mert nem tudnék az emailjeimre válaszolni.
Furcsán érezném magam, mert nem tudnék magamal mit kezdeni.
FOMO
A betűszó az angol Fear of Missing Out (félelem attól, hogy kimaradunk valamiből, kihagyunk valamit) szószerkezetből származik. Ez a félelem okozza a kényszert, hogy folyamatosan ellenőrizzük a telefont. Ez teszi, hogy nem tudunk választani a számtalan felkínált lehetőségből, és rosszul érezzük magunkat a döntés miatt. A közösségi oldalak hírfolyamát, képeit nézve úgy érezhetjük, rajtunk kívül mindenkinek színes, érdekes az élete. Ez az összehasonlítgatás, illetve görcsös mindenütt ott lenni akarás a FOMO legnagyobb veszélye.
A FOMO-val kapcsolatban számtalan online teszt rendelkezésre áll, például ez.
Íme egy rövid és egyszerű FOMO-tesztsor (igennel vagy nemmel lehet válaszolni), innen:
Felkelés után az első, lefekvéskor az utolsó dolgom megnézni a telefonomat.
Úgy érzem, mások élete jobb és érdekesebb, mint az enyém.
Még ha szabadságom vagyok, akkor is olvasom az emailjeimet, de nem válaszolok rájuk, hogy ne tudják meg, hogy olvasom őket.
Óránként legalább négyszer megnézem az email, Messenger, Facebook, stb. értesítéseket.
Az étteremben megnézem a telefonomat, amikor a partnerem a mosdóba megy.
Mindig úgy érzem, hogy kimaradok, ha látom vagy hallom, hogy mások mi mindent csinálnak.
Ha jól érzem magam, vagy valami érdekeset csinálok, fontosnak tartom online megosztani a részleteket.
Ha szabadáson vagyok, akkor is figyelem a többiek közösségimédia-megjelenéseit.
0-3: FOMO -mentes, 4-5: az átlagosnál kicsit erősebb FOMO, 6-8: súlyos FOMO
A nem használt telefon
Nincs mindig a kezedben a telefon? De tudod, hol van, ugye? Máris kedved támadt elővenni, és egy kicsit foglalkozni vele. Egy kutatás szerint már a telefonunk jelenléte is zavar a koncentrációban, a hatékony feladatmegoldásban, eltereli a figyelmet.
Képernyő-függőség
Ne feledkezzünk meg digitális függőség eredőjéről, a képernyőfüggőségről sem. Gyerekekkel kapcsolatban gyakran beszélünk a képernyőidőről, sok felnőtt azonban maga sem képes betartani ezeket a szabályokat, kontrollálni a médiafogyasztást. Végezetül jöjjön egy videó, csak erős idegzetűeknek. Akit további részletek is érdekelnek a témval kapcsolatban, az iDisorder című könyvből tájékozódhat.
