szülő – Médiapedagógia

Felejtsd el a képernyőidőt – kapcsolódás az online generációhoz

A túlzott médiahasználat, a képernyőidő egyre fontosabb helyet foglal el a szülők (és a szakemberek) aggodalmainak listáján, felzárkózva a többi függőséghez.

A képernyőidő önmagában azonban nem lehet a médiahasználat mércéje (így az aggodalmak kizárólagos forrása). A kérdést ennél összetettebb kontextusban, az idő mellett a tartalom és az emberi kapcsolatok szempontjából érdemes végiggondolni. A z egészséges médiahasználat elsősorban a kontroll kérdésével függ össze, és tudatos döntéseket igényel, minden korosztálytól.

Jordan Shapiro, amerikai tudós, filozófus és a digitális oktatás szakértője. Miután egyedülálló apaként nevelte két kiskamasz fiát, maga is szembesült a digitális játék, oktatás, a médiatudatos nevelés kérdéseivel.

Frissen megjelent könyvében ( The New Childhood: Raising Kids To Thrive in a Connected World, ) azt a gondolatot képviseli, hogy a gyerekeinket nem kell óvni a digitális eszközöktől és a közösségi médiától, éppen ellenkezőleg, minél fiatalabb korban kell bevezetni őket ezek használatába, azonban a szülő aktív részvételével. Nem tiltani, korlátozni a digitális eszközök használatát, de nem bébiszitternek használni. Shapiro szerint ugyanis nem a képernyőidő, hanem a szülővel közösen töltött képernyőidő mennyiségét kell növelni.

Egy a könyv kapcsán készült interjúban részletesebben is beszél arról, hogyan megvalósítható ez a gyakorlatban.

Szerinte a képernyőidő csökkentése nem ad választ a valódi problémákra, nem tanítja meg, hogyan váltsunk az online és az offline világ között, és hogyan legyünk egyszerre jelen mindkettőben (ez az online játékok, például a Fortnite esetében alapvető probléma). Shapiro logikájában fontos szerepe van a kritikai gondolkodás és a reflektív képességek fejlesztésének van fontos szerepe. A digitális tartalmakra médiaszövegekként tekint, és az a célja, hogy a gyerekek médiaértési képességei fejlődjenek.

Szülőként azt tekinti legfontosabb szerepének, hogy segítsen a gyerekeinek feldolgozni az online világban szerzett élményeket, és hogy megmutassa, hogyan menthetők át az offline értékek a modern, képernyőkkel telített világban.

Shapiro például nem tartja be a szigorú, „étkezési időben nincs képernyőzés” szabályt sem: persze legtöbbször nem YouTube-oznak vacsora közben (senki sem YouTube-ozik folyamatosan), de beszélgetés közben sokszor kerül szóba olyan téma, amelynek során szükség van egy kis Google-keresésre, YouTube-ozásra.

Ugyanakkor rengeteg videójátékozik a gyerekeivel együtt (most már kevesebbet, mert sokkal jobbak nála), és sokat beszélgetnek ezekről, és még most is sokszor megkéri őket, meséljék el, mivel játszanak, és nézi őket, ahogyan játszanak.

A médiaélményekről való beszélgetéshez Shapiro a játék-kicsomagolós videókat hozza példának. Nagyon károsnak, a konzumerizmus legszörnyűbb példájának tartja, de nem szeretné (be)tiltani ezeket; ha a gyerekei kicsomagolós videót néznek, arról beszélget velük, hogy miért olyan problémás ez a megközelítés. A legfontosabb kérdés, amelyet minden YouTube-videó kapcsán megbeszélhetünk: kinek származik ebből haszna, és mit akarnak nekünk eladni?

Szintén nagyon fontos, amit a szerző a közösségi médiában zajló kommunikációról mond. Véleménye szerint biztonságos digitális kisközösségeket (egy egyházi vagy sportklub, vagy akár egy nagyobb család is létrehozhat sajá hálózatot), ahol képeket oszthatnak meg egymással, és ahol a gyerekek megtanulhatják az online érintkezés formáit. A mai közösségimédia-használat szerinte olyan, mintha bezárnánk húsz kamaszt egy szobába, és azt mondanák, nyugi, biztosan kedvesek lesznek majd egymással.

A legfontosabb tehát, hogy ne az engedélyezés/tiltás, bekapcsolás/kikapcsolás dinamikájában beszéljünk a médiahasználatról, mert a célunk, hogy a gyerekeink képesek legyenek a megfontolt és tudatos döntésekre a médiahasználat területén is.

Ez menti meg a gyerekedet a gonosz tartalmaktól

Peppa pig SuperMan Family Saviors Monster Daddy Pig Finger Family Lyrics and More – YouTube

Hogyan YouTube-ozzon biztonságosan a kisgyerek? A legtöbb kisgyerekes szülő nap mint nap felteszi magának ezt a kérdést. Annyira egyszerű leültetni őket egy (lehetőleg érintőképernyős) készülék elé, és hagyni, hogy ügyesen maguk keressék meg azt, ami érdekli őket, különösen, amióta van lehetőség a biztonságos(nak tűnő) YouTube Kids-en keresztül tenni ezt. Aztán szembejön ez vagy ez a cikk, és egy kicsit elbizonytalanodunk. Mi lehet a megoldás? Nincs biztonságos technikai szűrés, egyetlen megoldás van – megtanítani a gyerekünket arra, hogyan ismerje fel a veszélyes tartalmakat.

A médiapedagógia egyik alapgondolata, hogy a média (így az internet is) önmagában nem káros vagy hasznos, így nem a védekezés, hanem a “felvértezés”, felkészítés, az online helyzetek kezelésére való képesség (empowerment) a legfontosabb cél. Erre szolgál az önálló, kritikai gondolkodás fejlesztése, a média működésének megértése.

Első lépés: szabályok

Az első lépés a médiahasználat szabályainak tisztázása – ezt sosem késő bevezetni. Törekedjünk arra, hogy a gyerek ne legyen egyedül a szobában, amikor YouTube-ozik. Így időről időre rápillanthatunk, és láthatjuk, hogy érzi magát, és ő is szólhat, ha olyat lát, ami nem tetszik neki.

Az ideális az lenne, hogy minél nagyobb képernyőn nézze – így rögtön látjuk azt is, mi történik. Óvodáskorúaknak ne legyen saját érintőképernyős eszköze – ne is használja önállóan, hiába lenne rá képes technikailag. A YouTube-on nagyon könnyű eltévedni, és kellemetlen tartalmakhoz jutni.

A filmnézés kezdetekor közösen döntsük el, mit és mennyit fog nézni – ehhez persze a szülőnek tudnia kell, hogy melyik, a gyereke által kedvelt mese nagyjából milyen hosszú. A Peppa malac ötperces, a Mancs őrjárat nagyjából tíz, az Állatkert a hátizsákban pedig húsz. Egy videózási alkalom óvodásoknál kb húsz-negyven (esetleg, nagyon ritkán) 60 perc, így előre megbeszélhetjük, hogy három Mancs őrjárat vagy két Állatkert következik.

A következő videó ne automatikusan induljon (ne csatornát kapcsoljunk be, hanem epizódot), a szülő és a gyerek közösen döntsék el, melyik lehet a következő. Ha semmiképpen sem tudunk tízpercenként megjelenni ott, ahol a gyerek filmet néz, legyen egy saját YouTube-csatornánk, ahová a kedvenc, megbízható meséket gyűjtjük össze, és amelyet tetszés szerinti ponton elindítunk. Az előre megszabott időkeretet azonban (többé-kevésbé következetesen) tartsuk be.

Ha kézivezérléssel irányítjuk a filmnézést, elkerülhetjük a számítógép által generált, összevágott, ha éppen nem is félelmetes vagy undorító, de mérhetetlenül igénytelen és furcsa videókat. Ne gondoljuk, hogy minden, ami gyerekeknek címzett, jót tesz nekik – az igénytelen, zavaros képi világot nem kell elfogadnunk.

Második lépés: beszélgetés

Amikor lehetőségünk nyílik rá, nézzük a gyerekkel közösen a filmet – különösen, ha valami újat lát. Így figyelhetjük a reakcióit, és beszélgethetünk is vele a látottakról. Az Állatkert a hátizsákban végén például mindig elmondják a szereplők, kinek melyik rész tetszett a legjobban – ezt mi is megkérdezhetjük a gyerekünktől, és elmondhatjuk a saját kedvencünket.

Fontos, hogy ezekben a beszélgetésekben ne kritizáljuk az ízlését, a filmet, amit szeret. Természetes, hogy a négyévesnek más az ízlése. Ha olyan mesét nézne, amit nem neki valónak tartunk (vegyük komolyan a korhatárbesorolást, de azt is, ha TÉNYLEG nem bírjuk elviselni Eperkét). Ha viszont nézheti, akkor ne tegyünk kritikus megjegyzéseket, hanem támogassuk abban, hogy megélje élményeit.

Harmadik lépés: tudja, hogy bármikor szólhat

Beszélgessünk a gyerekekkel kedvenc mesefilmjeikről, és beszélgessünk a filmnyelv elemeiről is. Minden mesesorozatnak vannak olyan saját, jellegzetes jegyei, ami alapján felismerhetők. Ezeket már a kis óvodások is felismerik és értik – a mi feladatunk, hogy tudatosítsuk, ha olyan filmet lát, amely eltér a megszokottól, hagyják ott a videót, és szóljanak egy felnőttnek. Ezzel a módszerrel előzhetjük meg a legbiztosabban, hogy szándékosan manipulált, agresszív videót láthasson.

Ez a módszer – azonnal álljon fel, és keressen felnőttet – akkor is működik, ha „szabályos” epizódban történik valami olyan, amit nem ért vagy megijeszti (ez bármi lehet, olyasmi is, amit egyáltalán nem gondolnánk félelmetesnek).

Negyedik lépés: filmelemzés

Melyek azok az elemek, amelyek gyanússá tehetik a nem valós videót, és egy óvodás is felismeri őket?

Ha nincs az elején a megszokott főcím
Ha nincs zene, vagy más, mint a megszokott
Ha a szereplők nem beszélnek, pedig általában szoktak, vagy más a hangjuk
Ha a szereplők más ruhában vannak
Máshogy vannak megrajzolva (például furcsán áll a kezük, csak a fejük látszik)
Ha máshogy mozognak, mint ahogy megszoktuk (a számítógép által animált videókban a szereplők sokszor csak „belebegnek”, nem lépkednek)
Másik ismert mesefilmből érkeznek szereplők, vagy új, a többiekre nem hasonlító szereplő jelenik meg
Ha nem egyetlen, követhető történetet látunk, hanem összevissza történik mindenféle, vagy több epizódból vágtak össze részeket (ezt már nem annyira könnyű felismerni, de erre akár példát is mutathatunk a gyereknek)
(felnőtteknek, olvasni tudóknak) Furcsa, hosszú, sok értelmetlen kulcsszóból álló címek

Hogyan készíthetjük fel a gyerekeket ezeknek az elemeknek a felismerésére? Úgy, hogy beszélgetünk velük róla. Kérdéseket teszünk fel a közösen nézett mesékkel kapcsolatban, együtt énekeljük a főcímet, majd hozzátesszük, hogy főcím mindig van, és elmondjuk, mire való. Közösen rajzolunk Peppa malacot, és összehasonlítjuk a filmen láthatóval. Amikor együtt keresünk új videót, könnyen belefuthatunk olyanba, amiről sejtjük, hogy nem biztonságos, ezt akár szóba is hozhatjuk (ez nem jó, mert ez a Peppa 13 perces; nézd, ezen a képen úgy látom, hogy ez egy furcsa videó).

Ha óvodás korban elkezdjük a gyerekek tudatos médianevelését, kevésbé kell félnünk attól, hogy függő lesz, vagy nem tud majd reagálni, ha online agresszióval kerül szembe. Ha kis korában beszélgetünk vele arról, mit miért szeret, nagyobb korában is beavat majd minket abba, mit és miért csinál a neten, illetve könnyebben védi meg magát az agresszív tartalmaktól és az online erőszaktól is.

Mindez persze sokkal több munka, mint telepíteni a YouTube kids-et, a szomorú igazság azonban az, hogy tökéletes technikai védelem nem létezik – maguknak a gyerekeknek kell felépíteniük azt.

Mit tanítsunk a gyerekünknek az internetről?

Ugyanúgy, ahogy megtanítjuk átmenni az úttesten

Hogyan védhetjük meg gyermekeinket az új digitális helyzetekben, amelyekben egyre többször találják magukat?

Ha a szakirodalomban nem is, a hétköznapi szülői tapasztalatokban még mindig tartja magát a digitális bennszülött – digitális bevándorló kettősség. “A gyerek nálam sokkal jobban ért ehhez!’ – gondoljuk, és egyre több helyzetben igényeljük a segítségét. A mai 8-15 évesek kétszer annyi időt töltenek az interneten, mint a tíz évvel ezelőttiek – így valóban otthonosan mozognak a digitális környezetben.

Ez az otthonosság azonban nem feltétlenül jelent felelős, tudatos és megfontolt magatartást. A szülőnek – bármilyen nehéznek tűnik is – foglalkoznia kell gyermeke digitális nevelésével, meg kell tanítania arra, hogyan mozoghat biztonságosan az interneten – ugyanúgy, ahogy az úttestre sem szalad ki, vagy a mérges gombát sem kóstolja meg.

A technikai magabiztosság nem jelent biztonságos, életkornak megfelelő tartalomválasztást, és azt sem garantálja, hogy a veszélyes helyzetekben a gyerek megfelelően reagál – erre kicsiknél a szülőknek kell figyelnie, és folyamatosan tanítania.

Ne állj szóba idegenekkel, én viszont beszélgetek veled

A mai gyerekek lényegesen nagyobb biztonságban élnek mint a korábbiak – legalábbis mi, szülők, így gondoljuk. Sokkal később merészkednek egyedül haza az iskolából, nem mehetnek el egyedül a a barátaikkal; ezeket a gyerekeket tulajdonképpen mi zárjuk a szobába, ahol nincs más lehetőségük, mint hogy az interneten keresztül éljék önálló életüket, a saját szobájukban. És milyen izgalmas világ várja őket, csak egy érintésnyi távolságra! Barátok, videók, játékok, tények – csupa izgalom!

A szülők – az offline veszélyekhez hasonlóan – beszéljenek gyerekeikkel az online világ veszélyeiről; az idegenekkel való beszélgetésekről, a vírusokról, az adathalászatról és a személyes adatok védelméről. Ez a tudás valószínűleg szülők és gyerekek számára egyaránt hasznos lesz. Ne csak a veszélyekről beszélgessünk; osszuk meg saját élményeinet, mutassuk meg, mivel és hogyan foglalkozunk. Az ötéves lányom tudja, hogy a számítógépen nem csak játszani, rajzolni vagy filmet nézni lehet, hanem írt már word dokumentumba, és szerkesztett képet. Van valami halvány fogalma arról, mit jelent az internet, mi a célja a reklámoknak. És mindig elmagyarázom, miért fényképezem le, az engedélye nélkül pedig nem osztok meg róla képet.

De mi van, ha nem tudjuk megvédeni?

Mi a helyzet azokkal a veszélyekkel, amelyek az új digitális társadalmi – közösségi szituációkból fakadnak? A technológia szélsebes fejlődésének köszönhetően a veszélyforrások azonosítása is nehéz, nemhogy kontroll alatt tartásuk. Egy lehetséges megoldás a korhatár-besorolások betartása.

A digitális technológia fejlődésével azonban ez is egyre nehezebb, hiszen ha tévé és videó nincs is a gyerek szobájában, számítógép, tablet, vagy telefon annál nagyobb eséllyel. Amennyiben ezek a saját eszközei, a tartalomba és a képernyőidőbe is kevesebb a szülő beleszólása.

Napjainkban az online filmnézés egyre elterjedtebbé válik, Magyarországon is elérhetővé vált a Netflix – filmjeinket egyre több eszközön és helyszínen tudjuk nézni. Beállíthatunk ugyan több felhasználói profilt, de elég könnyű használat közben átváltani egy több jogosultsággal rendelkező profilra.

Az egyéb digitális tartalmaknál még viccesebb a korhatári szűrés – gondoljunk az “elmúltam 18 éves, belépek” és a “még nem múltam el 18 éves” variációkra. Igazán, őszintén megesküdni arra, hogy elmúltunk tizennyolc évesek…

Az intelligens/mesterséges szűrés azért is nagyon nehéz, mert a filmek nagyon sokfélék, és a kényes témák különösen az erőszak és a szex ábrázolása annyira sokrétű és különböző hatású, hogy nem igazán lehet ilyen rendszert létrehozni.

Nem várhatunk tehát tökéletes „védelmet”. Tökéletes védelem a mérges gomba ellen sincs: megtanulhatjuk, hogyan kerüljük el. Ugyanez, a felkészítése (empowering) a felnőttek feladata. A legtöbb gyerek nem vesz a szájába az erdőben talált gombát – ugyanígy megtanulható az is, hogy milyen online oldalakat kerüljünk el.

Védelem igen, tiltás nem

Legnagyobb erőfeszítéseink ellenére néha azért van, ami elkerüli a figyelmünket. Egy igazán tehetséges és motivált gyerek ki tudja kerülni a szülői kontrollt, megtalálja az őt érdeklő filmeket, ha pedig ne, akkor segítséget kér másoktól – hiszen az internet a kollaboratív munka felülete is.

Kérdés, létezhet-e erre technikai megoldás, vagy marad a nevelés: beszélgetés, példamutatás.

Gyerekek és képernyők – középúton a félelem és a túlpörgés között

A mai szülők teljesen meg vannak keveredve a számos, egymásnak ellentmondó, a média hatásáról szóló információval kapcsolatban – mondja Sonia Livingstone, a London School of Economics kutatója, aki harminc éve foglalkozik technológia és család kapcsolatával. Jeleneg a Parenting for a Digital Future (Gyermeknevelés a digitális jövőért) című projektet vezeti, amelyből kutatási adatokat és egy könyvet (The Class, 2016.) is publikált.

Az nprEd interjújában arról beszél, mennyire nagy szükség lenne arra, hogy a szülők a pozitív hozzáállást elősegítő üzeneteket, tanácsokat is kapjanak.

Néhány gondolat, példa a pozitív megközelítésre:

Ha kilépünk az utcára, arról beszélünk, hogy moziba megyünk, vagy sétálni. Nem jegyezzük meg minden alkalommal: Ja, és vigyázz, el ne üssön egy autó. Az autóbaleset veszélye éppen annyira létező és valóságos veszély, mint a gyermekpornográfia vagy az öngyilkosság lehetősége az interneten, mégsem beszélünk erről folyamatosan.
A szülők azért vásárolnak eszközöket és alkalmazásokat, mert azt gondolják, hasznosak és élvezetesek lesznek. Ne mindig azt kérdezzük: “Miért játszol ennyit ezzel a játékkal?” Inkább ezt: “Ez ennyire érdekes? Hadd nézzem, hogy csinálod?”. A családi, közös tévézés azért fontos, mert a képernyőn látottak lehetőséget nyújtanak a beszélgetésre. Akár olyan, kényes témák is szóba kerülhetnek, amelyekről egyébként nem beszélünk.
A felügyeleti eszközök használata kényes kérdés; ha a szülő néha együtt játszik a gyerekével, és látja a képernyőn felbukkanó kéretlen pornóreklámokat, vagy idegeneket a gyerek ismerősei között, – ugyanúgy információt szerezhet, mint ha rendőrként viselkedne.
Olyan bizalmi légkört kell teremteni, amelyben a gyerek oda mer jönni, és beszélni az internettel kapcsolatos problémákról, aggodalmakról.

További tanácsok, élményszerű, gyakorlati lehetőségek szülőknek: a Programok menüpontban.

Médiakritika, médiatudatosság, Disney-hercegnők

http://www.playbuzz.com/magicnarwhal10/which-disney-princess-are-you

A médiatudatosságra, tudatos médiahasználatra nevelés egyik legfontosabb célja, hogy tudatos, aktív, motivált állampolgárokat neveljen. A gyerekek médiafogyasztásakor a felnőtteknek nem csak a képernyőidőre, az életkornak megfelelő tartalmakra kell odafigyelniük – hiszen, mivel a gyerekek szabadidejük nagy részét médiafogyasztással töltik – kultúrájukat a média által közvetített tartalmak, értékek, szerepek határozzák meg.

A Disney-hercegnők univerzuma azért nagyszerű példa ennek a jelenségnek a vizsgálatára, mert célcsoportja, a 3-8 éves lányok számára szinte elkerülhetetlen, elsősorban a hozzákapcsolódó merchandising termékek kapcsán. A Disney, a hercegnő-romantika ugyanakkor a legtöbb szülőben nosztalgikus érzéseket kelt, bár felnőttként (újra)nézve ezeket a rajzfilmeket, illetve elkerülni próbálva az elkerülhetetlen termékeket felmerül a kérdés, hogyan viszonyuljunk ehhez a világhoz.

A téma kutatója, Rebecca Hains amerikai gyermekkultúra-szakértő elsősorban a kislányok testképére, világlátására, a nemi szerepekre és a (nemi és rasszista) sztereotípiákra hívja föl a figyelmét könyvében.

A Disney-hercegnők témájának vizsgálata azonban nem új. A legtöbb kritika szerint ezek a lányok passzívak, saját problémáikat nem tudják egyedül megoldani, nincsen céljuk a férjhezmenésen kívül – az első adandó hercegbe beleszeretnek és azonnal hozzámennek feleségül (A Jégvarázs című film, amely az elős a Disney-hercegnőkkel kapcsolatos kritikák széles nyilvánosságra kerülése után már reflektál erre a kérdésre – Annát többen is megkérdezik, biztos-e benne, hogy férjhez akar menni valakihez, akit aznap ismert meg, és ez aztán rossz választásnak is bizonyul.) Egyetlen feladatuk, hogy idealizáltan szépek és fiatalok legyenek, míg az idősebb női szereplők (a gonosz mostohák, vagy Ursula Ariel történetéből) irigyek, gonoszak, és hatalmat akarnak – ez pedig negatív tulajdonság ezekben a filmekben. (Talán ennek ellenpontjaként Szófia hercegnő már kislány, és mellette szerepel szép és fiatal édesanyja is, a Jégvarázsban pedig két hercegnő is szerepel, akik egyáltalán nem tipikusak. A szakirodalom Mulant és Meridát is a pozitív példák közé sorolja.)

Lássunk néhány a témához kapcsolódó kutatást, tanulmányt:

Michele Garofalo A Jó, a Rossz és a Csúf – kritikai médiajártasság tanítása című 2013-as tanulmány szerzője fókuszcsoportos kutatásban két csapatnyi gyereknek szabadon, illetve irányított kérdések alapján beszélgetniük kellett a Disney-filmekről. A kutatásból az derült ki, hogy irányított kérdésekkel a 7-11 éves lányok körében nagyon rövid idő alatt el lehet érni, hogy maguktól reflektáljanak kritikusan a látottakra – vagyis a médianevelésnek már nagyon rövid távon haszna van.
2016 januárjában a médiát bejárta az az információ (egyelőre még csak a kutatás zajlik, amelyből részleteket mutattak be), amely szerint két amerikai nyelvész, Carmen Fought és Karen Eisenhauer a hercegnős Disney-filmekben vizsgálja a párbeszédeket a nemi szerepek szempontjából. Legfontosabb az az eredményük, hogy ezekben a filmekben sokkal kevesebbet beszélnek a női karakterek, mint a férfiak, akkor is, ha a cím- és főszereplő is nő. Érdemes megnézni ezt a grafikont abból a szempontból is, hogy látható rajta a Disney-hercegnős filmek „evolúciója”, a korai trió (Hófehérke, Hamupipőke, Csipkerózsika), aztán a „reneszánsz” A kis hableánytól a Mulanig, majd 2009-től, a „modern” filmek, az egyre önálóbb, aktívabb és érdekesebb hercegnőkkel, azonban ezek közül is egyedül a Meridában beszélnek többet nők, mint férfiak.
Egy még ennél is újabb, 2016 júniusában publikált tanulmány alapjául szolgáló kutatásban Sarah M. Coyne 198 óvodáskorú gyereket vizsgáltak, hogy kiderüljön, milyen hatással vannak a Disney hercegnők a gyerek viselkedésére, önbizalmára, testképére. A kutatás eredménye nagyon érdekes: természetesen kiderül belőle, hogy azok a lányok, akik több Disney hercegnővel kapcsolatos médiatartalmat fogyasztanak, tárgyat birtokolnak sztereotipikusabban gondolkodnak a női szerepekről, kevésbé gondolták magukat alkalmasnak természettudományos pályára, és a testképükkel is problémák voltak. Azok a fiúk, akik ezeket a filmeket nézték, viszont magabiztosabbnak és segítőkészebbnek érezték magukat.

Két fontos területről beszélünk tehát: a sztereotípiákról és a testképről. A média, mint egyre meghatározóbb forrás nem csak információt, hanem értékrendet, világképet is közvetít. Ezért nagyon veszélyes mind a korlátozott női szerepek (passzív, tehetetlen, önmagvalósításra képtelen, a férfiaknak alárendelt), mind a testkép (idealizált felnőtt női alkat) szempontjából. A tudatos, kritikus médiahasználatra nevelés már a legfiatalabb befogadókat is felvértezi e hatások ellen. A szülők és pedagógusok szerepe ezen a területen is nagyon fontos.

Rebecca Hains négy pontban foglalja össze, hogy mi tehet a szülő:

1.) Mutassa meg saját értékeit: például, hogy a szépség nem minden, hogy az okosság, önállóság fontos, hogy különböző típusú, érdeklődésű, külsejű embereket ismerünk, hogy mennyiféle könyv, film, felfedezendő terület van a világon. Ide tartozhat a médiakedvencekről való beszélgetés is.

2.) Helyes média-étrend kialakítása: ez vonatkozik a képernyőidőre, és arra is, hogy a gyermek sokféle médiatartalommal (könyvekkel is) találkozzon, amely különféle értéket közvetítenek. Itt is megjegyzendő, hogy kétéves kor alatt egyáltalán nem ajánlott a képernyő előtt ülés, a 2-4 éveseknek napi egy, idősebbeknek napi legfeljebb két óra engedélyezett.

3.) Közös médiafogyasztás. Fárasztónak tűnik, de a médiaértésre nevelés legfontosabb eszköze. Nézzük együtt a képernyőt, fejezzünk ki érzéseket, kommentáljuk a látottakat, és beszélgessünk a gyerekekkel róla.

4.) A médiaszövegek létrehozásáról: tanítsuk a gyerekeket életkoruknak megfelelően arra, hogy a médiaszövegek emberek – szerzők – művei, éppen ezért egyéni véleményt tükröznek. Ez segíthet a sztereotípiák későbbi tudatosításában. Beszélhetünk arról, hányan készítenek egy filmet, hogyan rajzolják, kik a szinkronhangok stb.

Rebecca Hains ezt a módszert popkultúra-coaching-nak hívja, könyvében pedig részletesen is kifejti tanácsait.

Család vagy képernyő?

Több időt töltünk-e a telefonunkkal, mint a családunkkal?

Egy angol kutatás szerint szülők és gyerekek 5800 szöveges üzenetet és 260 emailt váltanak évente.

416 telefonhívás alatt összesen 37 órát beszélnek telefonon egymással.

A gyerekek általában napi négy órát töltenek a képernyő elé ragadva. Megjegyzendő, hogy tízből hat szülő küldött már úgy üzenetet, a gyerekének, hogy hallótávolságon belül volt.

A kutatás azt is kimutatta, hogy a szülők mindössze napi egy órát töltenek családtagjaikkal.

Úgy tűnik, „connected” világunkban a családok többet kommunikálnak egymással, mint valaha, hiszen a családtagok között a leggyakoribb az üzenetváltás.

Ugyanakkor a családok 63%-ában jelenik meg az attól való félelem, hogy a technológia tönkreteszi a családi életet; a szülők úgy érzik, több energiát kéne fordítaniuk a személyes kommunikációra. 38% érzi úgy, hogy többet kommunikál a gyerekével online, mint személyesen.

77% kerül rendszeresen olyan helyzetbe, hogy egy családtagja nem figyel rá, mert a telefonját, tabletjét babrálja, vagy tévét néz.

68% érzi úgy, hogy médiahasználat negatív hatással van a családi aktivitásra.

Noha a fenti kutatás Highland Spring brit ásványvízmárka új, sportolást és egészséges életmódot támogató kampányának része, és megoldásként a rendszeres teniszezést javasolja, az itt felvetett kérdések mégis elgondolkodtatóak lehetnek minden szülő számára.

Amikor szülőkkel beszélgetek a gyerekek médiahasználatáról, mindig elmondom, hogy – ebben a helyzetben is – mintaként szolgálunk gyerekeink számára. A saját gyerekem mindig akkor kívánja meg a videózást, amikor én számítógépezek; ha azt látja, hogy a szabadidő eltöltése kizárólag a képernyő előtt történhet, ha mi, felnőttek sem kelünk föl a tévé elől egymással beszélgetni, akkor valójában nem a technológia teszi tönkre a családi életünket, hanem mi magunk.

http://www.dailymail.co.uk/sciencetech/article-3550241/Do-spend-time-phone-family-Parents-children-exchange-5-800-texts-260-emails-year.html