A túlzott médiahasználat, a képernyőidő egyre fontosabb helyet foglal el a szülők (és a szakemberek) aggodalmainak listáján, felzárkózva a többi függőséghez.
A képernyőidő önmagában azonban nem lehet a médiahasználat mércéje (így az aggodalmak kizárólagos forrása). A kérdést ennél összetettebb kontextusban, az idő mellett a tartalom és az emberi kapcsolatok szempontjából érdemes végiggondolni. A z egészséges médiahasználat elsősorban a kontroll kérdésével függ össze, és tudatos döntéseket igényel, minden korosztálytól.
Jordan Shapiro, amerikai tudós, filozófus és a digitális oktatás szakértője. Miután egyedülálló apaként nevelte két kiskamasz fiát, maga is szembesült a digitális játék, oktatás, a médiatudatos nevelés kérdéseivel.
Frissen megjelent könyvében ( The New Childhood: Raising Kids To Thrive in a Connected World, ) azt a gondolatot képviseli, hogy a gyerekeinket nem kell óvni a digitális eszközöktől és a közösségi médiától, éppen ellenkezőleg, minél fiatalabb korban kell bevezetni őket ezek használatába, azonban a szülő aktív részvételével. Nem tiltani, korlátozni a digitális eszközök használatát, de nem bébiszitternek használni. Shapiro szerint ugyanis nem a képernyőidő, hanem a szülővel közösen töltött képernyőidő mennyiségét kell növelni.
Egy a könyv kapcsán készült interjúban részletesebben is beszél arról, hogyan megvalósítható ez a gyakorlatban.
Szerinte a képernyőidő csökkentése nem ad választ a valódi problémákra, nem tanítja meg, hogyan váltsunk az online és az offline világ között, és hogyan legyünk egyszerre jelen mindkettőben (ez az online játékok, például a Fortnite esetében alapvető probléma). Shapiro logikájában fontos szerepe van a kritikai gondolkodás és a reflektív képességek fejlesztésének van fontos szerepe. A digitális tartalmakra médiaszövegekként tekint, és az a célja, hogy a gyerekek médiaértési képességei fejlődjenek.
Szülőként azt tekinti legfontosabb szerepének, hogy segítsen a gyerekeinek feldolgozni az online világban szerzett élményeket, és hogy megmutassa, hogyan menthetők át az offline értékek a modern, képernyőkkel telített világban.
Shapiro például nem tartja be a szigorú, „étkezési időben nincs képernyőzés” szabályt sem: persze legtöbbször nem YouTube-oznak vacsora közben (senki sem YouTube-ozik folyamatosan), de beszélgetés közben sokszor kerül szóba olyan téma, amelynek során szükség van egy kis Google-keresésre, YouTube-ozásra.
Ugyanakkor rengeteg videójátékozik a gyerekeivel együtt (most már kevesebbet, mert sokkal jobbak nála), és sokat beszélgetnek ezekről, és még most is sokszor megkéri őket, meséljék el, mivel játszanak, és nézi őket, ahogyan játszanak.
A médiaélményekről való beszélgetéshez Shapiro a játék-kicsomagolós videókat hozza példának. Nagyon károsnak, a konzumerizmus legszörnyűbb példájának tartja, de nem szeretné (be)tiltani ezeket; ha a gyerekei kicsomagolós videót néznek, arról beszélget velük, hogy miért olyan problémás ez a megközelítés. A legfontosabb kérdés, amelyet minden YouTube-videó kapcsán megbeszélhetünk: kinek származik ebből haszna, és mit akarnak nekünk eladni?
Szintén nagyon fontos, amit a szerző a közösségi médiában zajló kommunikációról mond. Véleménye szerint biztonságos digitális kisközösségeket (egy egyházi vagy sportklub, vagy akár egy nagyobb család is létrehozhat sajá hálózatot), ahol képeket oszthatnak meg egymással, és ahol a gyerekek megtanulhatják az online érintkezés formáit. A mai közösségimédia-használat szerinte olyan, mintha bezárnánk húsz kamaszt egy szobába, és azt mondanák, nyugi, biztosan kedvesek lesznek majd egymással.
A legfontosabb tehát, hogy ne az engedélyezés/tiltás, bekapcsolás/kikapcsolás dinamikájában beszéljünk a médiahasználatról, mert a célunk, hogy a gyerekeink képesek legyenek a megfontolt és tudatos döntésekre a médiahasználat területén is.
